A hordozókról és a hordozásról



Talán a legelső ember alkotta "ruhadarab" valamiféle babahordozó eszköz lehetett, abból ítélve, hogy az egyébként meztelenül, vagy szinte meztelenül járó természeti népek is készítenek valamiféle bőrzsákot, bugyrot, egyebet, amelyben a csecsemőt magukra tudják erősíteni...




Ez nem véletlen! A hordozás az evolúció során a túlélés eszköze volt, amellyel a magatehetetlen, mindig az anya közelségére szoruló utódot megóvták a ragadozóktól és a balesetektől. Az ember legközelebbi rokonainak, a főemlősöknek, egyszerűbb a helyzete, lévén a kölyök a szőrzetükbe tud csimpaszkodni (ez az eredete a csecsemők fogóreflexének), de  a szőrzet elvesztésével ez a lehetőség megszűnt, így más megoldást kellett keresni.


A különböző megoldások végigkísérték az emberiség történelmét, a Szent Család ábrázolásain látható kendőktől az ázsiai anyák meitai-ain, beibei-ein keresztül a magyar parasztasszonyok keszkenyőiig, hajtkáiig.


A mai csecsemők születésük pillanatában semmiben nem különböznek eleink gyermekeitől, hiába dübörgött el mellettünk a technikai civilizáció 200 éve; evolúciós szempontból az csak egy szempillantás. Az újszülöttek igénye ugyanaz, mint hajdan: melegség, törődés, testkontaktus. Az embercsecsemő idegrendszere, mozgás- és érzelmi fejlődése a hordozáshoz alkalmazkodott, az érzelmi biztonságot, a szülőhöz való kötődést nagymértékben segíti, ha lehetőségeink szerint megadjuk neki azt, amire szüksége van.

És bizony praktikus okokból is van helye a hordozásnak mai életünkben, hisz gondoljunk bele, egy tömött buszra milyen nehéz felszállni babakocsival, a lépcsőkről–mozgólépcsőkről nem is beszélve...



3 gyerekes anyukaként tapasztalatból állítom, hogy a hordozás a szülőnek is nagy segítség amellett, hogy a babának jót tesz!